Sai Gon, vagy Ho Chi Minh City
Ho Si Minh City Vietnam déli részén fekszik, a Saigon-folyó partján.
A 16.században Kambodzsa legfontosabb kikötője volt, míg a vietnamiak el nem foglalták.
A város 1954-ig a Francia-Indokína, majd 1975-ig, a vietnami háború befejeződéséig Dél-Vietnam fővárosa volt.
1976-ban keresztelték át a várost Ho Chi Minh City-re.
Még ma is használják a Saigon nevet, pedig már lassan 40 éve Ho Chi Minh városnak nevezik hivatalosan. A 9 milliós nagyvárosban az élet többnyire az utcán zajlik. Ez különösen érvényes a Saigon-folyó menti központra és a Cholonra, ami Saigon kínai negyede. Hihetetlenül sok a moped és a kerékpár, autóból nincs túl sok. Mindenhol utcai mozgóbüfék, pár férőhelyes étkezők.
Saigon Vietnámban a legjobb módú városnak számít. Állítólag itt a bérek háromszor olyan magasak, mint az ország többi részén. Az utcákon látni sietős léptekkel járó öltönyös mukikat, mobiltelefonnal a kezükben.
Saigonban jelentős kihívás a közlekedés, mert az autósok, motorosok, kerékpározók többnyire fittyet hánynak a közlekedési szabályokra. A turista szemében az egész egy nagy káosz. A rutintalan turista számára kemény feladat átkelni a járdán, még ha ezzel zebrán is próbálkozik. A legjobb módszer az, ha elszántan és a járművekre rá sem pillantva lépdelünk előre.
Szerintem a legtöbb európai embernek Vietnámról a háború jut eszébe, tény, hogy meghatározó szerepe volt az ország életében de ennek ellenére szépen összeszedték magukat.
Saigon belvárosában sétálgatva egyáltalán nincs olyan érzésünk, mintha Vietnámban lennénk sokkal inkább, mint egy európai nagyvárosban. Gondozott kertek, terek, ahová szívesen járnak a helyiek, a belvárosban a leghíresebb márkákkal teli üzletsorok, csillogó szállodák.
Aztán ahogy egyre távolodunk a belvárosból, kezd olyan érzésünk lenni, hogy tényleg egy ázsiai országban vagyunk. Itt érződik az igazi hangulat, a helyiek a földről árulják a portékájukat, sőt ők tulajdonképpen az utcán élik az életüket.
Láttunk robogón alvó fickót, a földön törökülésben evő bácsikát, zsámolyon kártyázó társaságokat, az utcán dolgozó borbélyt.
Elképesztő az a pörgés, nyüzsgés, ami ebben a városban van. A turista csak kapkodja a fejét, azt sem tudja hírtelen, merre fordítsa a fényképezőt, hogy egyetlen pillanatról se maradjon le.
Óriási a város lakossága és mindehhez társul az a csekély kb. 5 millió robogó, amit a helyiek használnak. Tátott szájjal bámultuk, hogy egy robogón, hogy képes elférni egy 5 fős család!
Itt mindenki motorozik a 10 évestől a 90 évesig, mindenki. A gyerekek konkrétan a kétkerekű járműre születnek. Nekik teljesen természetes, hogy így járnak vásárolni, dolgozni így élik a mindennapokat. Felpakolnak, és már indulnak is. Nekünk európaiaknak ez teljesen képtelenségnek tűnik, és jókat vigyorgunk, hogy ennyi dobozt egy autóba nem tudnánk berakni nemhogy egy motorra.
Bár az már nem tűnik olyan viccesnek, mikor először kell átkelni egy úttesten… a titka, hogy határozottan menjünk előre, egyszer nézzünk körbe és induljunk neki, ne próbáljuk őket kerülgetni, majd ők kikerülnek minket.
Hát ilyen egy ázsiai nagyváros!